Szerelem – tévedésből? Hogyan ismertem meg a férjem…
Szorongva vártam az idei nyarat. Márciusban utolsó facér barátnőm, Orsi is férjhez ment. Úgy tűnt, szabadságom alatt vagy otthon fogok ülni a könyveimmel körülbástyázva, vagy vidékre utazom a szüleimhez, és segítek nekik a kertművelésben. Hogy az élet mást is tartogathat számomra, álmomban sem gondoltam.
Egy júniusi szombat délelőtt azonban sms-em érkezett: „Szia, Lukács Ádám vagyok. Nem tudom, honnan ismerjük egymást, de a neveddel elmentve találtam meg a számodat a mobilomban. Segítenél?”
Kép forrása: pixabay.com
Már pötyögtem is a választ: „Sajnos nem tudom, mikor, hol találkozhattunk. A neved sem ismerős. De szép napot kívánok!”
Tíz perc sem telt el, a férfi újra jelentkezett: „Engem izgat a dolog. Épületszobrász vagyok. Ez sem mond semmit?” De nem jutottunk közelebb a megoldáshoz.
Este megint írt, – Ilyen a szerelem – tévedésből!
és közölte, a rövid üzenetváltás alapján rokonszenvesnek talál, ha nem bánom, „írogathatnánk”, talán bennem is érdeklődés ébred iránta.
Háromszor is újraolvastam az üzenetet, és egyre ismerősebbnek tűnt a stílusa. Némi gondolkodás után rájöttem, csakis egy régi barátom, Balázs lehet a levélíró, nyilván így próbálja meg újra felvenni velem a kapcsolatot.
Balázzsal öt évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, ugyanabban az iskolában tanítottunk mindketten. Ahogy megláttuk egymást, rögtön fellángolt a szerelem, ám viszonyunk nem tartott sokáig, ő hamarosan egy másik kolléganővel kezdett flörtölni. Év végén pedig otthagyta a tanári kart, azóta alig hallottam róla. Pontosabban csak néhány információ jutott el hozzám, többek között az, hogy egy neves irodalmi folyóirat közölni kezdte a novelláit. Emlékeztem: már a régi short sztorikban is szívesen bújt mások bőrébe: hol egy öregedő, ám az élet örömeit továbbra is hajszoló özvegyasszonyéba, hol egy állás nélküli, megkeseredett filozófuséba. „Világos – gondoltam –, most Lukács Ádámot alakítja, így próbálja újra elcsavarni a fejem.” Belementem a játékba, nem lepleztem le.
Őrült levelezés vette kezdetét: naponta harminc-negyven üzenetet is váltottunk. Ilyen a szerelem – tévedésből!
Viszonyom az ismerős-ismeretlennel lassan elmélyült. A második hét végén Ádám vacsorázni hívott magához. Persze csak képzeletben. Roston sült csirkemellet készített, zöldségekkel és párolt almával körítetve. Hozzá édes francia bort kínált. Mosolyogtam magamban: lám, még nem felejtette el, mit szeretek. Ekkor még nem maradtam nála éjszakára. Három nap múlva viszont már igen.
Ádám vacsora után szelíden, kedvesen provokált: „Zavarban lehetsz. Nyitva felejtettem a fürdőszoba ajtaját…”
„Tényleg elpirultam kicsit” – válaszoltam.
„Izgató a zavarod. Mit látsz?”– érdeklődött huncutul. Mire én: „Nem árulom el. Na jó, mégis: valami olyat, ami tetszik nekem.”
Az „ágyban” Ádám gyengéd volt, figyelmes, órákon át kényeztetett. Éjszaka közepén sem pattant föl, hogy várják a barátai, vagy hogy le kell bonyolítania valamilyen titokzatos üzleti ügyet. (Balázs ezt korábban többször is megtette.) Reggelig maradtam nála. Búcsúzáskor a fülembe súgta: „szeretlek”. Mindeddig játéknak tekintettem a levelezésünket, ekkor azonban megváltozott valami. Egyre türelmetlenebbül vártam Ádám üzeneteit, de már nem csak azokat. Találkozni szerettem volna vele, megint a karjaimba zárni. Ám ő nem kezdeményezett.
Hogy ne adjam ki magam túlságosan, és hogy ne vessek véget ennek a kedves játéknak, a régi telefonszámán hívtam föl Balázst. Örült a jelentkezésemnek. Meglepettnek sem tűnt, biztos voltam hát a dolgomban. Megbeszéltük, hogy még aznap este találkozunk.
A randevúra megdöbbenésemre a régi barátom érkezett:
magabiztos vigyorral húzott magához, és mindjárt megcsókolt. Elhúzódtam tőle, a tekintetét kémleltem: nyoma sem volt benne sem játékosságnak, sem bármiféle mélyebb érzelemnek. Mintha az elmúlt hetekben semmi sem történt volna közöttünk. Úgy éreztem, megnyílik alattam a föld, és egy mélységes mély szakadékba zuhanok.
Alig tudtam kinyögni: „Te írtad az sms-eket? Mert ha nem, én nem téged vártalak.”
Lefagyott az arcáról a mosoly, és üvölteni kezdett: „Mi?… Te szórakozol velem? Te hívtál, évek óta hallani sem hallottam felőled..”
Otthon sem tudtam abbahagyni a sírást. Gubbasztottam a heverőn, és azt kérdezgettem magamtól, hogy tévedhettem ekkorát. Elhatalmasodott rajtam a félelem: valaki nagyon gonosz játékot űzött velem.
A mobilért nyúltam: „Találkoztunk már?”– kérdeztem ismeretlen ismerősömet.
Rögtön érkezett a válasz: „Gondolatban százszor-ezerszer!” – Ilyen a szerelem – tévedésből!
„Találkozzunk! Holnap este hatkor a Hősök terén.”
A randevúra úgy készültem, mint mások az esküvőjükre. A szívem a torkomban dobogott, már-már attól féltem, megfulladok. Leginkább arra számítottam, hogy senki nem jön el a találkozóra, vagy ha mégis, valamelyik rosszmájú kollégám vigyorog majd rám kajánul.
A Műcsarnok előtt két lány és egy huszonöt év körüli, szemüveges, szelíd arcú fiú várakozott. Pár méterre tőlük cövekeltem le. Nemsokára csörrent a mobilom. Még csak keresgéltem a táskámban, mikor a fiatal srác elém lépett.
„Szia, Lukács Ádám vagyok”– nyújtotta a kezét. Egy kicsit zavarban voltunk mindketten. Némi tétovázás után a Ligetbe indultunk sétálni. Végigbeszélgettük a délutánt és az estét. Azt ugyan nem sikerült kiderítenünk, hogy a telefonszámom hogyan került Ádám mobiljába, de olyan jól éreztük magunkat együtt, hogy éjszakára sem váltunk el. Sőt, azóta sem: augusztusban Görögországba utaztunk nyaralni, szeptemberben eljegyeztük egymást, és összeköltöztünk.